A Nagymaros és Visegrád közötti közműalagút látogatást kétféle beszámolóként írhatjuk meg.

Hétköznapi cselekményként leírva: a Duna Menti Regionális Vízmű Zártkörűen Működő Részvénytársaság Nagymaros-Visegrád közötti közmű-alagútjában menetelünk 15 percet, egyhangú rácsozat és vezetékek között.

Vagy mint a  Weyland-Yutani Bányászati Társaság alkalmazottjaként: a Nostromo nevű teherszállító űrhajójának kompjával ereszkedtünk le az LV-426 holdra, és a legénység többi tagjával szoros köteléket tartva fedezzük fel, egy ismeretlen eredetű, évezredekkel azelőtt becsapódott űrhajó belső enteriőrjét.

Bár a szívem az előbbihez húz, a realitás az utóbbihoz, az alagút-bejárási élményt igyekszem, e kettő megközelítés ötvözeteként tekinteni.

Ash, tudományos tiszt naplórészlete

“ Miután online beregisztráltuk magunkat a Részvénytársaságnál és engedélyt kapunk Anyától a belépésre, a találkozási ponton megkezdhetjük a behatolást. Hatalmas acélajtók fedte betonaknában ereszkedünk lefelé, amelyeken látszik, hogy nem mindennap nyitják-zárják a kapukat, hiszen az átjáró csak időszakosan érhető el.

A sisakok kiosztása után a kötelező védelmi szabályzatnak megfelelően, vonulási alakzatban közelítünk az objektum centruma felé. A bolygó vegetációs zónáját elhagyva, a légkör érezhetően megváltozik odabenn, hiszen a nitrogén térfogat-százaléka itt már eléri a 78%-ot, és a legutóbbi mérések szerint az argon pedig majdnem az 1%-ot.

A belső légtér egyenletesen lassú dinamikája miatt, lebegő partikulumokban gazdag.

Nehéz feldolgozni, hogy felettünk egy roppant folyadéktömeg áramlik az entalpia törvényeinek megfelelően, amelyre a korábbi civilizációk energiaszükségletüket alapozták, hiszen az építmény amelyet megközelítettünk, ennek eredményeként jött létre. A legutolsó írásos emlékek szerint “Bős-Nagymarosi Vízlépcső”-nek, azaz úgynevezett vízierőműnek nevezték.  

A források azt is megemlítik, hogy a nagytömegű folyadékhalmazt, az itt regnáló intelligens létformák, átmenetileg szinte teljes terjedelmében elterelték, így a mesterséges építmény kiépítése, zavartalanul folyhatott. Az átjáró 17 méterrel a felszín alatt helyezkedik el és a folyam alatti vulkanikus rétegbe robbantották be méterről méterre.

Mire elkészült, az eredeti funkciójának már csak egy részét tudta csak betölteni, mert az akkori vezetésbe vetett bizalom és a nagyfokú ökológiai bizonytalanság hatására, az erőmű megépítése kudarca fulladt, így az összekötő objektum más feladatot lát el: energia, információ és úgy tűnik élet is áramlik szegmenseiben.

Ezzel együtt dréncsőként is üzemel, hiszen a felette áramló folyadéktömeget, annak üledékén keresztül megszűrve a fontos szerepet játszik a szén alapú létformák homeosztázisának egyensúlyi dinamizmusának fenntartásában.

Szinte megbabonáz, annyira lenyűgöz az a perfekcionizmus, ahogy az építmény egységei, kifinomult mérnöki előrelátásról, tervezésről és számításokról árulkodnak. Hosszú-hosszú métereken keresztül lehetünk tanúi, milyen pontosan követik egymást az apró részletek, és hogyan csatlakoznak pontról-pontra az egyes alkotóelemek. A perspektívák optikai játéka egy pontban összefutva jelölik ki utunk végső célját: kijutni a túlsó felszínre.

Elérve az objektum disztális pontját, újra a vegetációs zónában találjuk magunkat  és a bolygó csodálatos látképpel tárul elénk, tudatosítva bennünk, hogy ez a törékeny ökoszisztéma bizony több figyelmet érdemel.

Kép és szöveg: Néder László